A relativitásról

Most nem Einsteinről lesz szó, mert ezt a bejegyzést én írom, aki világéletében antitalentum voltam a fizikához.

Sokkal inkább arról írnék, hogy mennyire gyorsan, közben pedig lassan tud telni az idő, ha az ember vár valamire. Holnapután lesz egy hónapja, hogy kiérkeztünk Angliába, de olyan, mintha már évek óta kint lennénk. Olyan itt, mint otthon szeptember végén - lehet ettől is érezzük hosszabbnak a kint tartózkodásunk időtartamát.
Rengeteg mindent elintéztünk és megszerveztünk meg elrendeztünk eddig, mégis olyan, mintha még semmi sem lenne kész - idegölő a várakozás a munkára. Mert végülis ezért jöttünk, hogy dolgozhassunk.
Az álláshirdetések böngészése végtelen szélmalomharcnak érződik - egyiket olvasod a másik után, szelektálsz, a jobbakra jelentkezel, majd' megőrülsz a várakozástól, hogy jelezzenek már vissza valahonnan...

Közben meg kint ismét szakadatlanul esik. Na jó, túlzok, ma legalább 4 órán át nem esett (éjféltől számítom a mai napot és 18:37-et mutat az órám).

Kicsit el vagyunk tájolódva azt hiszem. Mármint az idővel kapcsolatban - összevetve az eddig elvégzetteket és elérteket nagyon jól állunk, lehet egy kicsit lazábban kéne felfognunk a kintlétet és kevesebbet izgulni a munkán. Eljön annak az ideje is hamarosan.

V interjúja

Tudom nagyon várjátok a híreket, hogy hogy ment meg mi volt az első interjúmon, úgyhogy írok róla pár sort. Bár ne fűzzetek nagy reményeket hozzá, mert nem ezer százalék, hogy ebben a munkakörben kezdem angliai karrieremet.

Maga az interjú teljesen jó volt - érzésem szerint egészen jól megfeleltem a kérdésekre is. Arra kíváncsi volt a cégtulajdonos, hogy mennyi ideig szeretnék ebben a szakmában dolgozni - az őszinteség stratégiáját választottam: mondtam neki, hogy ha bejön a meló, akkor mindenképpen legalább részállásban maradok még akkor is, ha találok iskolában-oviban állást. Nem titkoltam el, hogy hosszabb távon utóbbi területen szeretnék dolgozni - ha már ezt tanultam és alapvetően munka is akad ránézésre.

A probléma ezzel a munkával kapcsolatban a következő lenne. (Ó, nem is mondtam eddig, mi a meló: idősgondozás a kevésbé megrázó fajtából - saját otthonukban élő idős emberekhez kell autóval kigurulni, megnézni bevették-e a gyógyszerüket, rendben vannak-e, szükségük lenne-e valamire, bevásárolni nekik, ilyes feladatok.)
Na szóval a probléma az alábbi lenne - business biztosítást kell kötni az autóra, amivel szaladgálok. Namármost az itteni szabályok szerint csak itt regisztrált autókra lehet biztosítást, pláne business biztosítást kötni. Most két lehetőség áll nyitva előttünk: vagy a Suzukit a (helyi viszonylatban rossz helyen lévő kormánykerekével) forgalomba helyeztetjük és regisztráltatjuk itt, hogy kerülhessen rá megfelelő biztosítás, vagy már az első hónapban - mert még mindig nincs egy egész hónapja, hogy kiértünk - brit rendszámos autót vásárlunk.
Innentől meg elgondolkodtató az egész, mert egyelőre azt sem tudom, be akarnak-e hívni egyáltalán a második körös interjúra, ráadásul ez volt az első interjúm, nem tudom, hogy összességében mik az esélyeim az elhelyezkedésre. Őszintén szólva jobb szívvel vásárolnék autót úgy, hogy már van meló, szóval az első havi keresetemből. Még telefonálni meg gondolkodni kell ezen kicsit (többet).

Ha bármilyen új hírek vannak, azért jelentkezem:)

A vasalásról

Megyek holnap interjúra délelőtt, ennek (és a potenciális leendő összes többi interjúnnak) örömére vásároltunk egy vasalót. Hazaérve természetesen kiderült, hogy a háznak tartozéka ilyen eszköz, sőt még vasalódeszka is van. Sebaj, nekünk már van sajátunk... Csak győzzünk utánfutós teherautót találni költözéskor.

Vasalót itt csak gőzölőset lehet venni (vagy nem jó boltban voltunk, de gyanítom, jelentős utánajárást igényelt volna a gőzmentes változat), úgyhogy jobb híján a legolcsóbb gőzölős változat mellett döntöttünk.

(Azt már nem is merem leírni, csak ekkora betűkkel, hogy a vasalás nem a legkedvesebb házimunkáim egyike, és akkor most finoman fogalmaztam. Több mint 6 év együttélés után J egyszer megkérdezte, hogy hogyan lesz vasalt ingje valamilyen rendezvényre, én meg mondtam, hogy majd kivasalom. Elkerekedett szemekkel rám nézett, és azt kérdezte: "Van vasalónk?!" Na valami ilyes kapcsolatban állok eme eszközzel...)


Ma az interjúra készülés jegyében előbányásztam a vasalódeszkát és a vasalót, valamint a kiszemelt ruhadarabokat, felállítottam az egész szerkezetet a nappaliban. J arra somfordált, és megállapította, hogy ha gőzölős a vasaló, akkor azzal nem lehet gőz nélkül vasalni. Mondtam neki, hogy de, prímán lehet, csak tovább tart. Kis keresés után találtunk vasalóba való löttyöt a mindenes helyiségben, majd J belerimánkodta a gépbe, és várta a hatást. Meg várta, aztán még várta is. Bőszen nyomkodtam a gombot és toltam a gépet, de nem történt semmi. Bezzeg amikor oldalra tettem a tartótálcára! Azonnal maga alá engedte a szagos desztillált vizét. Utána szemfülesebb lettem - amikor a gomb világított, akkor toltam a ruhán a vasalót. Ekkor viszont fehér darabkák is jöttek belőle a vízzel együtt. A végén megállapodtam a régi jó spriccelős módszer mellett (beépített spriccelője is van, nem csak gőzcsinálója a ketyerének) és befejeztem a vasalást.

Miután kihűlt a készülék, megpróbáltam elpakolni a hozzávalókat. A vasalódeszka összecsukása kicsit börleszkesre sikerült: rendesen fejbecsaptam vele magam, miközben az ujjamat is belecsíptem. Sebaj, van frufrum, holnap az interjún nem látszik a púp a homlokon...

Szelektíven

Ma reggel bekopogtattak a kukások, hogy elnézést a zavarásért, de tegnap kifelejtettek pár lakást az utcában, köztük minket is. Sajnálatos módon a Nap magas járása okozta szédületükben nem vitték magukkal a háztartási hulladékot és mulasztásukat szeretnék kiigazítani. Amennyiben kifáradok a szeméttel, azt készséggel a gyűjtőbe szállítják.

Egy kis pénzértelmezés

Tehát a brit aprópénz méret- és értékaránya, leegyszerűsítve. Minél kisebb, annál nagyobb. A kisebbek közül pedig minél nagyobb, annál nagyobb, a nagyobbak közül, pedig minél kisebb, annál nagyobb. Könnyen megtanulható.

Lángosh

Szombaton csinálta Z a lángossütős barbecue-t, ami azért valljuk be, elég morbidan hangzik. A potenciális vendégek számát tekintetbe véve a fiúk megállapították, hogy 2 kg liszt kell a partihoz (10 fő körül várták a népet). Élesztőt nem lehet venni még a nagyTESCO-ban sem, úgyhogy Z megkérdezte hátul a pékeket, mégis hogyan juthatna hozzá némi anyaghoz. Erre a srác hátrament, majd fél perc múlva vagy 25 deka élesztővel megjelent, Z kezébe nyomta és közölte, hogy ez ingyér van, ajándék.

Az összes többi hozzávaló beszerzése után Z lakásán konstatáltuk, hogy a lengyel boltban tejföl helyett véletlenül tejszínt vett, ami annyira nem optimális lángoshoz. De sebaj, majd megoldjuk. Persze Z és én voltunk a lángostészta felelősei, J, akinek már van ebben némi tapasztalata Fishpondsban várta a főbérlőnket és szerelési (hőszigetelési) munkákat végző jómunkásembereket (akik kiérkezésük után megállapították, ez már le van szigetelve és egyébként is, nincs itt mit csinálniuk). Végül én lettem a tésztagyúró-összeállító (került bele tejszín, tejföl, meg creme fraiche is, az kicsit a kettő között van), kicsit izgultam az alternatív megoldások, illetve a tapasztalatlanságom miatt, de egész szépen megkelt a tészta. Mondjuk ehhez hermetikusan lezártuk a konyhát és begyújtottuk a sütőt a legmagasabb fokozatra, de végül tényleg sikerült.

A probléma abból adódott, hogy a megálmodott vendéglétszámnak csupán a fele jelent meg, úgyhogy körülbelül a tészta harmadának kisütése után megállapítottuk, hogy mindannyian állatira jól vagyunk lakva. De mi legyen a többi tésztával? Végső elkeseredésünkben mindet kisütöttük... Ott ültünk a ház előtti közösségi kertben egy nagy halom lángossal, amikor arra jött egy angol bácsi, akit Z látásból ismer (szinte szomszédok), úgyhogy gyorsan meg is kínálta. Illendőségből benyomott egy felet az úriember, közben beszélgetett kicsit velünk, próbálta kitalálni, milyen nemzetiségűek lehetünk. Magától nem jött rá.

Este szétosztottuk hármónk (Z, J, V) a maradékot, szerintem Z-nek maradt a legtöbb, mégiscsak ő volt a házigazda... Nekünk másnap reggelire (meg még ebédre is) nagyon jól jött, egész kellemesen puha maradt még addigra is.

Bikini-tájm és az érdemrendek vendégsége

Képzeljétek el, meleg van! Rendesen, nyári érzetű meleg, lassan negyedik napja. Esőfelhőnek szélét sem láttuk a város fölött körülbelül ugyanennyi ideje.
Ezen felbuzdulva tegnap felvettem az egyik bikinimet (a kettő közül, mert továbbra is rendíthetetlenül optimista vagyok) és NAPOZTAM a kertben. Mit napoztam, szinte le is égtem. Szóval nagyon durva a helyzet - ha így marad hosszabb távon, csokibarna leszek és a szuperoptimista egóm diktálta naptejbepakolásnak (30+ faktoros) is lesz értelme.
(Azt ne kérdezzétek, mit nem hoztunk el magunkkal - például a varrógépet meg a kenyérsütőt és a nyomtatót biztosan nem, mindháromnak hasznát vennénk, de egyiket sem mertük elhozni attól tartva, hogy nem fér be a kocsiba. Viszont J-t naponta meglepem azzal, hogy még mindig miket varázsolok elő a csomagjaink rejtekéből.)

Egyébiránt tegnap este vendégségben voltunk, megnéztük a nyugalmazott bristoli rendőr-műgyűjtő-kereskedő-vénával rendelkező bácsi és angolul nagyon nem tudó thai felesége otthonát, kutyáját és gyűjteményét. Adtak enni meg inni, a tervezett egy-két órás szakmai villámlátogatás helyett még éjfélkor is meséltek és sztoriztak (én voltam a bulirontó, mert már lefagyott kezem-lábam, meg a pizsamám is csalogató jeleket küldött a távolból - ők bírták volna még tovább is).
Nem tudom, a J-vel megközelítőleg közös hobbi vagy a thai feleség teszi-e, vagy egyszerűen a bácsi maga ilyen nyitott és kedves, de az angolok távolságtartásáról alkotott előítéleteimet rendesen döntögette a tegnapi este. Alig akartak minket elengedni. Szóval valószínűleg ismét megyünk, főleg mivel a bácsi felajánlotta, nyomtathatunk nála. Ha ma nem járunk sikerrel olcsó és jó nyomtatási hely keresésben, akkor lehet meglátogatjuk ismét őket.

A kosarazás

Neem, nem arról van szó. Ki is mondhatna nekem nemet...
Egyik nap délután (Magyarországon többnyire ekkortájt már este van) amikor konstatáltuk, hogy meglehetősen hiányoznak az esti séták, mondottam volt V-nek, hogy nézzük meg a párszáz méterrel odább fellelhető parkot. Ez a park nem akármilyen, van rajta játszótér, füvesített méretes focipálya, teniszpálya, kézilabdapálya, kosárlabdapálya, ping-pong placc. Kedvem szottyant dobálni. Vegyünk egy kosárlabdát! Mivel errefelé jellemző a másfelet fizet kettőt vihet akció, vettünk egy kosárlabdát egy röplabdát és két esernyőt. :)
Kivonultunk dobálni, körbedobáltuk az egész palánkot, állati volt. Másnap ismét kimentem és meglepetésemre a helyiek már birtokba vették a pályát, de nemigen volt labdájuk. Azonmód lecsaptak rám a labdámra és ki is hívtak egy az egy ellen küzdelemre szépen sorjában. A következő napon is így történt és így spannoltam össze a környék néhány széles mosolyú csillogó mélyfekete szemű tinédzserével.

A képek

Igazán remek fényképezőgépünk van ami nagyon szép képeket készít, ezért a telefonunkkal kattintgatunk.

Virágos kertek

Mielőtt az állásinterjúmra térnék, leírom az esetet, ami a megmérettetés után következett. Lelkesen igyekszünk felfedezni a környéket, szóval valahányszor valami "dolog" elintézése céljával útra kelünk, szinte mindig összekötjük valami látnivaló felkeresésével. Hát meglestük Thornbury városkát, ahol V. fog munkába állni. Uff! Gyönyörű hely azt meg kell hagyni. Tiszta időben láthattuk. Kicsit perverznek hangzik, de Anglia esőben sokkal szebb, mert a vizes felületeknek sokkal élénkebbek a színei. A BAL oldali kép esőben, míg a jobb oldali száraz napsütéses időben készült.

Szóval csak andalogtunk és nézelődtünk, amikor J- magamból ismét előtört a kapcsolatépítő vágy és szellem, megszólítottam egy idős házaspárt, hogy a kertjük szépsége párját ritkítja, csodás és mi több beszarás. Meglepetésünkre invitáltak, hogy bátran menjünk be és nézzünk körül, bár nekik el kell menniük, de ne zavartassuk magunkat, élvezzük munkájuk gyümölcsét. Beszabadultunk hát a virágosba. Két kis részletfotó következik.

A bolhapiac

A szovjet érdemrendes dolog a bolhapiacon kezdődött. Az internetet böngészve találtam rá erre a lehetőségre és mivel Z. elállt a vasárnapi "lengyelpiac" közös felkeresésétől, gondoltuk akkor majd a következő héten (erről még röviden beszámolok) próbálunk újra szerencsét. Szóval elmentünk máshová, jelesül a bristoli sportcsarnokba, ahol az "Antik környezetbarát" szlogennel igyekeznek a környékbeliek túladni százéves lomjaikon. A belépő fejenként két font, a kínálat szerény, legalábbis az otthoni használt cikk kereskedéshez mérten.

Az egyik árusnál egyszer csak megpillantottam jó pár világháborús kitüntetést és némi hátsó szándékkal elkértem egy 39-es vaskeresztet - gondoltam beszólok valamit - de sajnos annyira kiváló minőségű hamisítvány volt, hogy  konstatáltam ez bizony eredeti. Kicsit beszélgettünk az eladóval, én elmeséltem, hogy láttam már szovjet érdemrendeket, ő pedig váltig állította, hogy nem csak látott, de büszke tulajdonosa is néhány impozáns darabnak. Meghívott hát vendégségbe, ahova ma megyünk, szemrevételezni boltban vett kitüntetéseit. Az illető nyugdíjas exrendőr, amatőr történész, végtelenül kedves szimpatikus fazon. A piac egyébiránt valahogy így fest.

Az említettekről

Kedves Érdeklődők!

Igazán örülök, hogy egyelőre lelkesen tekintgettek az oldalunkra, gyarapítom néhány gondolattal és beszámolóval a tartalmat jómagam is.

J.

Interjú tegnap

J-nek megvolt tegnap az első interjúja, a megérzései alapján jól sikerült, de bővebben majd ő ír róla a hétvége során. Jövő héten értesítik ki levélben, mindenképpen beszámolunk az eredményről.

Most lángossütő barbecue-partiba készülünk Z-hez. Lángossütő barbecue. Elképzeltétek?

Egyébként kéne még írni sokféle kellemes történésről, úgyhogy várható még bejegyzés szovjet érdemrendekről, a kosárlabda rejtelmeiről és az angol kertek lenyűgözőségéről.

To be continued...

Az alvási lehetőségről

Van nekünk egy ágyunk a szobában. Megközelítőleg olyan 50 éves lehet - ezen hosszú évek minden porával-koszával ellátva. Rajta a matrac nagyjából ugyanaz az évjárat. Beköltözésünk napján sürgősen eltávolítottuk közös erőfeszítéssel (mert ha szét is akar esni és foltos, de legalább 2 tonnát nyom) a matracot az ágyról. Azóta a fölfújhatós matracon alszunk (rányomkodtuk a régi ágyra), ezt viszont minden este fel kell valamennyire fújni, mert kicsit ereszt. Nem lyukas konkrétan (talán), csak ippeg annyira engedi ki a levegőt valahol, hogy kettőt már ne lehessen kényelmesen aludni rajta.


J tüdőkapacitása a felfújósdi hatására estéről estére javul. Ezt elsősorban onnan lehet tudni, hogy tegnap este alhatatlanul keményre fújta az ágyat. Elkezdte fújni, aztán fújta és fújta, mert nem akart elfáradni közben. Nekem gyanús volt, hogy sok lesz ez már, de amíg be nem feküdtünk az ágyba, addig azt gondoltam, hogy csak jó lesz ez.
Aha, persze. Nagyjából három teljes fordulatot megtettem a megfelelő alvóhelyzetet keresve, de mindenhogyan belenyomódott egy kemény borda a testembe. J mellettem azon mulatozott, hogy simán mehetnénk kosarazni is a matracunkkal, mert ugyan át nem esne a kosáron, de lehetne pattogtatni, annyira feszes és kemény.


Végül kénytelen volt kicsit kiengedni belőle, hogy aludni is lehessen rajta...

A szagokról

Nem vagyok egy egyszerű eset szagok szempontjából... Állatszag ugyan minden formában jöhet (disznó mondjuk mérsékelten, de az összes többit, főleg a kutyát szeretem), de Budapest gyakran kiveri a biztosítékot. Nem vagyok a kellemetlen szagok nagy barátja, na. Mihelyst az időjárás engedi, szellőztetek lendületesen (hátha bejön a meleg is a levegővel).

Az albérletünk, na az valami csoda ebből a szempontból. Körülbelül összesen már legalább egy egész napot takarítottam benne, de a szagokat nem tudom sajnos kipusztítani. Belépve a házba néha arra gondolok, vajon elrejtettek-e valakit a padló alá... Vagy hogy hány egérből áll a kolónia, amivel együtt élünk.

A konyha felé haladva általában erősödik a szag, de persze nem mindig érezni, a pontos forrása pedig nagyjából beazonosíthatatlan. A konyha kitakarításával kábé egy teljes napot el kéne töltenem (erre még nem vitt rá a lélek) nem beszélve arról, hogy a főbérlő összes motyóját ki, majd ezután be kell pakolnom a konyhaszekrényekbe, a köztes időben pedig Domestos-os vízzel végigdörzsölni mindent. Meg egyébként is, az az ő motyója (ugyan azt mondta, használhatjuk, bár a takarítás nem minősül kifejezett használatnak), ezért érzek némi ellenkezést magamban a projekttel kapcsolatban.

A fürdőszobát viszont ma kitakarítottam teljesen. Ugyan mióta itt lakunk már javult a szaga, de beköltözésünkkor olyan átható, szellőztetéssel nem megoldható szarszag terjengett bent, ami számomra (és J számára is, mert ő is erősen berzenkedett) vállalhatatlan volt.

És akkor ezek még csak az albérletünk szagai. Vannak szagok az utcán is. Mondjuk a mi kerületünkben a curry és egyéb indiai fűszerek illata terjeng inkább (igen, errefelé sok a bevándorló - indiaiak, afro-angliaiak, szerintem ma olaszt is láttam, szóval sokfélék vagyunk sokfelől), de a belvárosban, ahol az első hetet töltöttük a fish'n chips és a sirályürülék szagkombinációja a jellemzőbb. Utóbbi főleg eső után.
Ráadásul J-vel arra az - elég hihetetlenül hangzó - megállapításra jutottunk, hogy az itteni embereknek más a szaga, mint a miénk. Nem tudom, hogy ez csak a képzeletünk játéka, vagy tényleg így van-e. Ha jöttök, lehet megerősíteni az észrevételt, vagy vitatkozni vele.

Még mindig benyomások

A britek nagyon sok dolgot fordítva csinálnak. Például a másik oldalon vezetnek, sőt, még gyalogosan is a másik oldalon haladnak. Nem beszélve a bicikliseikről. Aztán vannak az ablakjaik, amik nagyon fura nyitóka-állásokkal működnek. Például a bukó-nyíló ablak a kilincsének vízszintes állásra az ablak bukón nyílik (otthon ilyenkor teljes nyílást tapasztalhatunk általában), míg a kilincs fölfelé állva teljesen kinyitja az ablakot (otthon ez szokott bukó lenni). Csak hogy érdekesebb legyen a szellőztetés.

A fürdőszobák sohasem száradnak meg, ennek következtében a penész jön mindenféle helyeken: a csempék fugái között, a plafonon, a falon, a vécé háta mögött, az ablaknál, meg a mindenütt. Győzzön az ember megküzdeni vele. Ráadásul nem lehet rendes 20%-os ecetet kapni, pedig az a kedvencem a penészgombák és a vízkő elleni küzdelemben. Itt az ecetek malátából készülnek (vagy legfeljebb balzsamecetet lehet még kapni) és legfeljebb 2%-osak. Szerintetek lehet azzal takarítani és öblíteni?! Na mindegy, még gondolkodom a megoldási lehetőségeken. (Akinek van ötlete, szóljon, mert örömmel veszem a tippeket.)

Aztán vannak a brit ügyintézők és hivatalnokok - ugyan még épphogy csak belekóstoltunk az itteni bürokratikus működésbe, tehát nem reprezentatív a következő megállapítás - akik udvariasak és kedvesek, és annyira nem mindig tudják megoldani az ember problémáját, de ha elég perzisztens vagy (és jóféle mentőöveket és kapaszkodókat dobsz be az ügyintézőknek), akkor pluszinformációk birtokában megtesznek mindent annak érdekében, hogy elégedetten és dolgod végeztével hagyhasd el a helyszínt.

Azt említettem már, hogy minden nap esik az eső?

Az első hivatalos levél

Kaptam egy levelet az itteni munkaügyi központból. Nevem rajta D-vel kezdődik, fonetikusan dzsénó. A nevet így leírva Afrikában a Congo-Brazavillben, vagyis a Kongói Köztársaságban használják. Tehát mire számítasz? Egy franciául beszélő kékes-fekete bőrű széles mosolyú tagra. Mit kapsz? Magas szőke kék szemű marhapásztort. Sürgősen kiigazítást kell kérnem. Uff.

Még hogy nincs a köztes megállóban kivett szobánkról kép. Ha! Ez itt a kilátás:

A gumidefekt és gumikéder esete

Az újabb balesetek elkerülése érdekében tehát felkészültem. Flakonos defektjavító, emelő, kulcs, kesztyű, pumpa, gyors-kötöző, gumipók, "sziloplaszt", pótkerék. Ilyen problémánk utána végül nem volt.
Szóval V békésen szlalomozott kb százhetvennel az osztrák vagy német autópályán - nem emlékszem, mert kicsit bóbiskoltam - amikor fura zajra lettünk figyelmesek.
V: Drágám?!
J:?
V: Szerintem épp kiesik a szélvédő.
J: Az nem lehet.
V: Biztos?
J: Valami fecni tapadhatott csak fel.
Kissé lentebb tekertem az ablakot (csak kicsit lehet, mert amióta a rendőrök leszedették velem a fóliát, némiképp szorul) kinyúltam és éreztem, hogy a gumikéder úgy lejárogat és a rögzítőszalag csattog a szélben úgy, mintha az egész ki akarna szakadni. Következő kiálló cirka húsz kilométer. Addig lelkesen tartottam és áldottam az eszemet, hogy raktam be "sziloplasztot". Kicsit mondjuk esett.

Az út idefelé kicsit más nézőpontból

A férfiszem holisztikusan látja a világot, elemez, rendszerez, felkészül és miután felkészült és beüt a mennykő azt mondja - az nem lehet. Szóval utazásunk első napjából második lett. Miután befejeztük Z barátomnak a bevásárlást a V által már említett romlandó árukészletből, vetettem egy pillantást a bal első kerékre - az nem lehet. Ezt a micsodát kellett eltávolítani és a defektet kijavítani.

Most ez látszik az ablakból

Az első hét benyomásai

Az első hetünket J barátjának vendégszobájában - vagy inkább közösségi szobájában töltöttük. A panorámakép, ami a blog címe mögött látható, ebből a szobából készült az egyik este. Z, J barátja a belvárosban lakik, ami telistele van régi házakkal. Ezek a házak felettébb izgalmasak építészeti, de leginkább épületgépészeti és épületvillamossági szempontokból. Bár ezekről azt hiszem J készít majd bejegyzést hamarosan... Ritkán látni őt morcosnak, de az angol villanyszerelők logikájának (logikátlanságának?) felismerése meglehetős hangulatromlást idézett elő nála.

Nagyon tréfás volt a ház, aminek a legfelső szintjén laktunk, ugyanis a lakóknak  bizonyos időközönként fel kell mászni a háztetőre sirályfészket bontani, mert ha ezt elmulasztják, akkor eső esetén (ami itt ritka, mint a fehér holló, de hát ez a blog címéből is kiderül) befolyik a víz az alattuk lakó szomszéd nappalijába. Értitek. A vízelvezetés csodája. Meg a madárhálót is biztosan ismerik...
A sirályok egyébként most is ott fészkeltek a konyha fölött a tetőn (ami eső esetén a csukott ablakon keresztül beázott, nem a sirályfészek, hanem az egyik részeg lakótárs miatt, aki ezt az ablakot föltépve jutott be egyik éjjel az ágyába), úgyhogy reggelente kávé- és teakészítés közben éktelen sivításokat hallhattunk föntről - a kis sirályok követelték a jussukat.


A kedvencem egyébként a melegvíz előállításának módja. Itt ugye az az elképzelés, hogy a víz optimális állapotában vagy jéghideg, vagy tűzforró. Ennek megfelelően minden rendes kádon két csaptelep figyel, egymástól jó 30 cm-es távolságra. Hogy véletlenül se keveredhessenek össze előbb, csak a kádban. Vannak már egyébként keverős csapjaik is - csak a harcore, előrehaladott háztartásokban -, amiben szintén elválasztják egymástól a hideget és a meleget: a keverős csaptelep elülső részén folyik a hideg, hátulsó részén pedig a melegvíz. De tényleg. Mondjuk én ezt nem tapasztaltam, csak hallottam róla. Na és van még egy szuper találmány a fürdőszobában: az átfolyó rendszerű vízmelegítő, amivel a zuhanyzáshoz szükséges hőmérsékletű vizet állítják elő. Ezt előbb egy kapcsolóval kell ám bekapcsolni, egész nap nem lehet áram alatt.


Ez volt az én problémám is az érkezés utáni első este - nem tudtam erről az aprócska, ám nagyon fontos infóról. Már szemrevételezés után láttam, hogy nagyon nem lesz könnyű kétféle csaptelepből zuhanyzásra alkalmas vizet elővarázsolnom, ezért megkérdeztem a házigazdánkat, Z-t, hogy hogyan is van ez. Bejött a fürdőbe, majd megmutatta, hogy azt a gombot kell csak benyomni, s kivártatva megindul a zuhanyrózsából a víz aztán eltekerem a tekergetőt a nekem tetsző hőmérsékletre, és hajrá.
Oké. Levetkőztem, a fiúk bent beszélgettek a szobában. Beállok a kádba, nyomom a gombot, semmi. Tekerem a tekerőt, semmi. Nyomom még egy kicsit a gombot (sokszor, az biztos segít), semmi. Két perc küzdelem után feladtam, és mivel felöltözni és kérdezni nem volt kedvem, nekiálltam a vállalhatatlan hőmérsékletű csapokat tekergetni - a hidegből semmi nem jött, mivel azt kötötték rá az átfolyós rendszerre. Na akkor mi marad? Az. A forró. Életem legkevesebb vizet felhasználó mosdásán estem túl, és még így is fájt.
Kicsivel később J is lezuhanyzott - volna, de ugyanígy járt, mint én.

Z-nek másnap reggel a rákérdezésünkre eszébe jutott megmutatni a fürdőszobán kívül lévő kapcsolót (bőven szemmagasság alatt található, nehogy nagyon feltűnjön), aminek működtetésével - és a gomb benyomásával - tényleg hamarosan elindul a melegvíz a zuhanyrózsából...

Az út idefelé

Tömören úgy jellemezném, hogy hosszú. Kicsit bővebben kifejtve akár nagyon hosszúnak is hívható... Összesen 1944 kilométer (bár a googlemaps megrögzötten mile-ban akarja megadni a távolságot, mivel a beírt címek egyike brit), aminek a nagy részét J vezette le. Én közben tájat néztem meg az embereket, na meg persze a lehetséges megállókat, ahol pisilni lehet (ne kérdezzétek meg, hányszor kellett emiatt megállnunk, nagyon sokszor). Kocsiban mögöttünk bepakolva az eddigi életünk mozdíthatónak és bepakolhatónak ítélt része, na meg két hűtőtáskányi romlandó áru - csupa olyasmi, amit nem olyan könnyen vagy egyáltalán nem lehet itt beszerezni.

A német autópályán történt egy érdekesebbnek mondható incidens: éppen én vezettem, amikor egyszercsak fura zaj hallatszódott kintről. J megállapította, hogy ez csak valamilyen papírlap lehet, ami feltapadt az autóra - 130-cal az autópályán haladva, világos. Majd kicsivel később konstatálta, hogy ez bizony a szélvédőnek a tömítőgumija lesz, ami kicsit megfáradt az utasülés felőli oldalon. Onnantól kezdve J jobbjával a szélvédőt tartotta, nehogy kiessen. A következő leállónál persze kiderült, hogy nem is akar kiesni, szóval nyugodtan haladtunk tovább, miután J visszatömködte a szökni próbáló részeket.
Mannheimben megálltunk aludni egy olyan hotelben, ami abszolút dokumentálásérett lett volna, de sajnos magáról a szobáról nem készítettünk fotót... Egy ipartelep közepén állt és a recepciót rács válaszotta el a kedves vendégektől éjszaka. Gondolom ez jelent valamit.
Másnap újult erővel vágtunk neki az út hátralevő részének, hogy délután 5 felé Calais-ba érve konstatálhassuk, hogy célszerűbb mégis előre lefoglalni a kompjegyet, különben megközelítőleg dupla árat számolnak érte. Mindegy, egyébként sem tudtuk volna kitalálni, mikorra érünk oda. Majd legközelebb.
A kompon legalább három busznyi tizenkét-három éves brit diák utazott, úgyhogy volt nézni és szórakoznivalónk bőven: nagyon élvezték az utat és folyamatosan mozgásban voltak. De tényleg.

Nagy-Britanniába átérve újabb 325 kilométer várt ránk az út bal oldalán. Volt egy bizonyos pontja az útnak, amikor J éppen a telefonját matatta (vezetés közben) - pont ekkor hajtott fel az autópályára mellettünk egy rendőrautó, és a benne ülő rendőrrel összenézve J konstatálta, hogy ebből baj lesz. Gyorsan eldobta a telefont, amit visszadugtam a helyére, a dokkolóba, amikor is levillogott minket a rendőr. Nagyjából a következő beszélgetés zajlott le.

R: Jó napot kívánok!
J: Jó napot!
R: Ön telefonált az imént.
J: Csak a GPS-t próbáltam beállítani, Bristolba tartunk és nem tudjuk merre kell menni.
R: Az utasa miért nem tudja ezt megtenni Ön helyett? (ekkor jelenőségteljesen rám nézett a policeman)
V: Mert lány vagyok...?

Erre elröhögte magát a rendőr, majd közölte, ilyet nem mondhatok. Ezután elmagyarázta, hogy nagyon tilos vezetés közben telefonálni az autópályán, ezért büntetés jár egyébként, de mivel nagyon látogatóban vagyunk, ezért most erdjünk tovább utunkra. Azt is megmutatta, hogy hogyan tudunk eljutni Bristolba, majd mögöttünk haladva egészen a lehajtóig kísért bennünket, ahol is intett, hogy nagyon jól csináljuk, csak így tovább.

Végül az otthoni idő szerint 11 óra körül megérkeztünk Bristolba, és némi parkolóhely keresgélés után leparkoltunk. A fiúk (Z-nek, vendéglátónknak ezúton is ismét köszönet mindenért) még felhozták az úticsomagok nagy részét - nehogy valaki késztetést érezzen az autó feltörésére, meglátva hogy mennyi minden van benne.

Meglehetősen kimerülten az úttól néhány órával később már aludtunk, mint a bunda.

Előszó

Kedves Mindenki!


Tapasztalatlan vagyok még a blogírásban, de igyekszem hamar beletanulni, hogy naprakész információkat olvashassatok - már amikor éppen kíváncsiak vagytok - rólunk, meg a frissen alakuló életünkről itt kint Englandiában. J valamivel régebbi motoros, neki jobban megy majd a dolog;)


Nem ígérek előre semmit - sem gyakoriságot, sem időtartamot - szerintem adja majd magát a projekt.


Jó olvasást:)