Az út idefelé

Tömören úgy jellemezném, hogy hosszú. Kicsit bővebben kifejtve akár nagyon hosszúnak is hívható... Összesen 1944 kilométer (bár a googlemaps megrögzötten mile-ban akarja megadni a távolságot, mivel a beírt címek egyike brit), aminek a nagy részét J vezette le. Én közben tájat néztem meg az embereket, na meg persze a lehetséges megállókat, ahol pisilni lehet (ne kérdezzétek meg, hányszor kellett emiatt megállnunk, nagyon sokszor). Kocsiban mögöttünk bepakolva az eddigi életünk mozdíthatónak és bepakolhatónak ítélt része, na meg két hűtőtáskányi romlandó áru - csupa olyasmi, amit nem olyan könnyen vagy egyáltalán nem lehet itt beszerezni.

A német autópályán történt egy érdekesebbnek mondható incidens: éppen én vezettem, amikor egyszercsak fura zaj hallatszódott kintről. J megállapította, hogy ez csak valamilyen papírlap lehet, ami feltapadt az autóra - 130-cal az autópályán haladva, világos. Majd kicsivel később konstatálta, hogy ez bizony a szélvédőnek a tömítőgumija lesz, ami kicsit megfáradt az utasülés felőli oldalon. Onnantól kezdve J jobbjával a szélvédőt tartotta, nehogy kiessen. A következő leállónál persze kiderült, hogy nem is akar kiesni, szóval nyugodtan haladtunk tovább, miután J visszatömködte a szökni próbáló részeket.
Mannheimben megálltunk aludni egy olyan hotelben, ami abszolút dokumentálásérett lett volna, de sajnos magáról a szobáról nem készítettünk fotót... Egy ipartelep közepén állt és a recepciót rács válaszotta el a kedves vendégektől éjszaka. Gondolom ez jelent valamit.
Másnap újult erővel vágtunk neki az út hátralevő részének, hogy délután 5 felé Calais-ba érve konstatálhassuk, hogy célszerűbb mégis előre lefoglalni a kompjegyet, különben megközelítőleg dupla árat számolnak érte. Mindegy, egyébként sem tudtuk volna kitalálni, mikorra érünk oda. Majd legközelebb.
A kompon legalább három busznyi tizenkét-három éves brit diák utazott, úgyhogy volt nézni és szórakoznivalónk bőven: nagyon élvezték az utat és folyamatosan mozgásban voltak. De tényleg.

Nagy-Britanniába átérve újabb 325 kilométer várt ránk az út bal oldalán. Volt egy bizonyos pontja az útnak, amikor J éppen a telefonját matatta (vezetés közben) - pont ekkor hajtott fel az autópályára mellettünk egy rendőrautó, és a benne ülő rendőrrel összenézve J konstatálta, hogy ebből baj lesz. Gyorsan eldobta a telefont, amit visszadugtam a helyére, a dokkolóba, amikor is levillogott minket a rendőr. Nagyjából a következő beszélgetés zajlott le.

R: Jó napot kívánok!
J: Jó napot!
R: Ön telefonált az imént.
J: Csak a GPS-t próbáltam beállítani, Bristolba tartunk és nem tudjuk merre kell menni.
R: Az utasa miért nem tudja ezt megtenni Ön helyett? (ekkor jelenőségteljesen rám nézett a policeman)
V: Mert lány vagyok...?

Erre elröhögte magát a rendőr, majd közölte, ilyet nem mondhatok. Ezután elmagyarázta, hogy nagyon tilos vezetés közben telefonálni az autópályán, ezért büntetés jár egyébként, de mivel nagyon látogatóban vagyunk, ezért most erdjünk tovább utunkra. Azt is megmutatta, hogy hogyan tudunk eljutni Bristolba, majd mögöttünk haladva egészen a lehajtóig kísért bennünket, ahol is intett, hogy nagyon jól csináljuk, csak így tovább.

Végül az otthoni idő szerint 11 óra körül megérkeztünk Bristolba, és némi parkolóhely keresgélés után leparkoltunk. A fiúk (Z-nek, vendéglátónknak ezúton is ismét köszönet mindenért) még felhozták az úticsomagok nagy részét - nehogy valaki késztetést érezzen az autó feltörésére, meglátva hogy mennyi minden van benne.

Meglehetősen kimerülten az úttól néhány órával később már aludtunk, mint a bunda.